Látható és láthatatlan terek Kolozsváron

Bevezetés

A XX. század második felében, 1989-ig, a kommunista hatalom (névleges) bukásáig Romániában nem voltak a nyilvános szférában tárgyalható etnikai konfliktusok. A kommunista államhatalom nem ismert el semmiféle elhajlást - illetve azokat devianciaként értelmezte -, a sztálini internacionalista ideológiával való felhagyás után a román állam önmagát etnikailag homogénnek tüntette fel, amelyben az etnikai közösségek nem kerülhettek beszédbe csak burkoltan és csak állami kezdeményezésre. Az állam fenntartotta magának a beszédbe hozás jogát, és annak ellenére, hogy a beszédek szintjén az etnikai közösségek nem jelentek meg, igen kemény lépéseket tett azok tényleges asszimilálására. Az egyik legfontosabb célcsoport a magyar közösség volt, amelynek tagjai, illetve elitje állandó potenciális veszélyforrást jelentett a román állam szuverenitására, területi egységére. Ez a megbélyegző beszédmód nyilvánvalóan nem lehetett nyílt, így a magyarok sorvasztására a kommunista hatalom többféle technikát alkalmazott: egyrészt a magyar tannyelvű iskolák vegyessé tételével kezdte kiszorítani a magyarokat az addig az általuk uralt - még ha szimbolikusan is - terekből, ugyanakkor a pártapparátus még magyar tagjait is fokozatosan lecserélte. Kiszorította a magyarokat a hatalmi mezőből, az ahhoz kapcsolódó beszédmódot teljes mértékben kisajátította. A nyolcvanas évek végén ráadásul a nyilvános beszéd teréből száműzte a magyar neveket, a magyar nyelvű nyomtatott sajtóban és a korszakban megjelent ugyancsak magyar nyelvű kiadványokban ezért találkozunk Kolozsvár helyett Cluj-Napocaval, vagy a teljesen magyarok lakta székelyföldi falvak - az impériumváltáskor "adott" - román neveivel.

A magyarság tehát kiszorult a hatalomból, kezdett kiszorulni az iskoláiból, a magyarság mint olyan eltűnt a sajtóból. Románia térképe ezzel teljesen egynemű lett Szatmárnémetitől kezdve Székelyudvarhelyen át Giurgiuig. A szászok kitelepítése nagy ütemben haladt előre, ezzel egy időben folyt a falurombolás, és az ötvenes-hatvanas években megkezdett urbanizációs program, amelynek célja többek közt az erdélyi városok etnikai viszonyainak felborítása volt. Így vált "zárt várossá" például Marosvásárhely és Kolozsvár, ami azt jelentette, hogy a betelepülést teljesen a kommunista párt irányította a saját tervei szerint, és a főleg Moldvából telepített emberanyaggal töltötték fel az épülő lakótelepeket.

Ha a fenti rövid áttekintést megnézzük, és megpróbáljuk a továbbiakban használatos nyelvezetre lefordítani, a következőket mondhatjuk: az etnikumokat kiszorították saját életterükből, megfosztották őket az etnikai identitás megfogalmazásának lehetőségétől. Az erdélyi városok - és nem csak, de ennek tárgyalása nem e tanulmány feladata - arculata, terei gyökeresen megváltoztak Eltűntek - asszimiláció, korábbi távozás, az etnikai egyensúly felborítása révén - a hagyományosan városalkotó etnikumok, a zsidók, a szászok, az örmények és a magyarok. A jobbára barokk, eklektikus városközpontokban román nemzeti hősök szobrai jelentek meg, a városközpontok mellé arculat nélküli lakótelepek épültek, amelyek lakossága nem tudta használni a centrumot.

 A legnagyobb problémát a hatalomnak mindenképp a magyarok jelentették, számarányuknál, a történelmi előzményeknél fogva. A szászokat ugyan nem a kommunista hatalom űzte el végérvényesen, de mindenképp olyan társadalmi hangulatot keltett, amelynek elsődleges szerepe volt abban, hogy a határok megnyitása után a nevezett etnikum itt maradt tagjai is szinte mind itt hagyták az országot. A saját élettérből való kiszorítás természetesen még egy területen igen hatásos volt, nevezetesen a diskurzusok terén. Az etnikumokat nem csak a városok, települések tereiből igyekeztek kiszorítani, hanem a beszédből és a történelemből is: a magyarok egyre kevesebb helyen használhatták az anyanyelvüket, Erdély történelme átírattatott román történelemmé, a magyar történelmi személyiségek vagy meg sem jelentek, vagy román hősöket faragtak belőlük, a román földrajzi nevek pedig megszüntették az országról forgalmazott kép magyar jellegzetességeit. A magyarokat - és egyáltalán a kisebbségeket - kizárták a tudomány diskurzusából, akárcsak a hatalmi - tehát legitim - beszédpozíciókból is.

   Abban a légkörben, amelyben csak az állam fogalmazhatott meg legitim törekvéseket, a közösségek nem, az etnikai indulatok értelemszerűen halmozódtak. Nem meglepő tehát, hogy az addigi hatalom által mesterségesen elfojtott etnikai konfliktusok a fordulat után új erőre, lendületre kaptak. A magyarok megpróbálták visszafoglalni tereiket. A kérdéses terekről joggal érezhették úgy, hogy egy illegitim hatalom űzte ki onnan őket, és ugyancsak joggal érezhették, hogy a többség részéről minimális támogatásra számíthatnak, hiszen a kommunista hatalom tetteit a kisebbség és a többség egyaránt érvénytelenítendőnek tekintette. Azonban nem számoltak azzal, hogy kommunista hatalom által gyakorolt nacionalista diskurzus egyáltalán nem a kommunizmus hozadéka, hanem jóval mélyebb gyökerű, és a román társadalom nagy részénél helyeslésre talál. Következésképp a magyar törekvések éles ellenállásba ütköztek, és a román valamint a magyar közösségeknek szembe kellett nézniük egy etnikai konfliktus kirobbanásának lehetőségével, amely Marosvásárhelyen megtörtént. A tét a Bolyai Gimnázium és később a Főtér birtoklása volt.

A kommunista hatalom névleg megbukott ugyan, de sok terhes örökségét hátrahagyta. A nacionalista diskurzus mindkét közösségben széles támogatottságra lelt, és kevesen voltak azok, akik higgadtan tudták vagy akarták mérlegelni a dolgokat, és ennek megfelelően cselekedtek. A nemzetiségi megerősítésnek egyik bevett technikájává vált a terek szimbolikus megjelölése: Székelyföldön városok és falvak sorában emeltek emlékműveket, nem egy esetben olyanokat, amelyeket az 1918-ban és 1940-ben bevonuló román csapatok romboltak le. A teret vissza kellett foglalni. Előbukkantak vagy inkább a nyilvános beszédgyakorlat részeivé váltak az idegengyűlölő ítéletek, és a második világháborús, irredenta, Horthy Miklóst és a bevonulást éltető katonadalok. Ugyanennek román oldalon is megvoltak a párhuzamai, főként olyan helyzetekben, ahol az Európa-diskurzust egy erős nacionalista beszédmód cserélte fel. Kolozsváron többek közt.

Terek, beszédmódok, szimbólumok, mitikus hősök

A továbbiakban tehát Kolozsvár tereiről áll szándékomban beszélni. Amint az az eddig mondottakból kiderülhetett, a látható tér e dolgozat értelmezése szerint a valóságos, emberek lakta és általuk, különböző objektumok révén formált fizikai tér, a láthatatlan tér pedig a valóságos tereket az emberek által létrehozott objektumokon túl vagy mellett szervező, alakító beszédmód, térhasználati szokások. Egyrészt tehát a tér a rajta vagy vonzáskörében található emberi létesítmények összességeként értelmezhető metszéspont (utcák találkozása, kiszélesedése, a városi tájékozódásban viszonyítási pont), tréfásan szólva a galambok és a turisták találkahelye, másrészt az a virtuális tér, amely a térhez való viszonyulásból, a térhasználati szokásokból, a térhez kapcsolódó tudásból, a tér történelméből és nem utolsó sorban a tér alakításának diskurzusából alakul ki.

A diskurzus itt természetesen a foucault-i értelemben szerepel: a tudás megszervezésének a módja, a beszéd lehetőségének és tartalmának az ellenőrzése. A fogalom használata tanulmányomban azért releváns, mert a város terei olyan ütközőzónák, amelyeknek uralása fontos hatalmi kérdés, így a róla való beszéd is ellenőrzött, amiképp a hozzá kapcsoló cselekvések is. A diskurzus a hatalom eszköze. "Minden társadalomban a diskurzusok termelése ellenőrzött, szelektált, szervezett és újraelosztott néhány olyan eljáráson keresztül, amelyeknek feladata elhárítani a veszélyeket, uralni az eseményeket." (Foucault 1990. 15.) A hatalom szolgálatába állított ellenőrzésre több technika létezik, ezek két csoportra oszthatók. Vannak külső, kizáró eljárások (nem beszélhet bárki, bárhol, bármiről), és korlátozó, belső eljárások. A tanulmány szempontjából az első csoport a fontos, így csak ezeket ismertetem röviden: külső eljárás a tilalom, amely esetén a rácsozat legsűrűbb részei a szexualitás és a politika. A diskurzus nem csak lefordítja a harcot és az uralmi rendszereket, hanem érte és rajta keresztül folyik a harc. A diskurzus maga a hatalom, amelyet meg kell hódítani. (Foucault 1990. 16.) A kolozsvári terekért, ahogy a későbbiekben látni fogjuk, ilyesfajta harc (is) folyik: a tér meghódítása egy olyan diszkurzív gyakorlat beindításával kezdődik, amely a továbbiakban megpróbálja kizárni a másik felszólalásának lehetőségét, eltérő diskurzusának érvényesítését. A térről a hatalom beszél, úgy beszél, ahogy érdekei megkívánják. A tér pedig a diskurzus szerint alakul. A térért folyó harc tetszés szerint beemelhet a diskurzusba, és kizárhat onnan bizonyos elemeket, így saját magát legitimálja, a másikat pedig diskurzuson kívül helyezi. Ezzel függ össze a másik, ugyancsak külső eljárás, az igaz - hamis ellentétbe állítása, az igazság akarása. (Foucault 1990. 18.) Egy állítás igaz vagy hamis volta megítélésének jogát azonban megint csak a hatalom tartja a kezében. A kolozsvári terek - vagy tágabban szemlélve maga Kolozsvár mint tér - aszerint alakulnak, hogy melyik diskurzus gyakorlói vannak hatalmon.

A hatalmi diskurzus szabja meg, hogy milyen szimbólumok kerüljenek uralkodó pozícióba, mi legyen az a jelentéses egység, amely képiségében meghatározza teret, és végül egy visszakapcsolással a szimbólum milyen diskurzusfolyamatnak válik a részévé. A szimbólum része a diskurzusnak, eszköze a politikának, a manipulációnak. Ilyen értelemben a szimbólumokat a következőképpen határozom meg: a jelekkel ellentétben, amelyek mindig zárt rendszerekbe szerveződnek, és jelentésüket a helyzeti kapcsolatoknak köszönhetik, a szimbólumok, különösen a domináns szimbólumok önmagukban nyitottak. Jellemzőjük a többértelműség, az asszociáció komplexitása, a félreérthetőség, a nyitottság, az érzelem és az akarat elsődlegessége a gondolkodással szemben - összefüggésben a dinamikus jelleggel. (Turner 1983. 183.) Amiként a diskurzus alakítható, hatalmi érdekeknek megfeleltethető, akként a szimbólumok is. Az adott pillanat érdekei szabják meg, hogy mi emelkedik szimbolikus jelentőségűvé, mi válik a közösség hódolatának tárgyává, az etnikus tudat összetevőjévé, határponttá a másik és a mi között. Így lesznek szimbolikus jelentés - érték - hordozóivá a székelyföldi falvakban azok a székely katonák, akik otthonuktól távol, sok esetben a románok ellen harcolva estek el, és akiket a kegyeletükre, általában értelmiségi kezdeményezésre leleplezett emléktábla avat közösségi hősökké. Beemelik az emlékezetbe azokat a katonákat, akik egyáltalán nem mellékesen a románok ellen, tehát Erdély magyar kézen való maradásáért harcoltak. A morális értéket hordozó, mintául szolgáló szimbólumok efféle megválasztása Kolozsváron is bevett gyakorlat: azok emelkednek hőssé, akik valamit tettek a románságért a magyarok ellenében.

Ezekből a szimbolikus hősökből áll össze a nemzeti mitológia arcképcsarnoka. A csarnokba való belépésnek, az ünnepnek és emlékezésnek természetesen megvan a rítusa, a maga ceremóniája. A történelem megjelenítésének a rítusai általában adott, egy szimbólum által uralt térhez kötöttek. A térhez való viszonyulást az határozza meg, hogy az épp aktuális történelmi diskurzus miként él a szimbólummal, miként alakítja a mitológiát, mikén jeleníti meg a benne megszemélyesített kollektív vágyat (Doutté - idézi Cassirer 1997. 39.). A mítosz tehát megszemélyesített kollektív vágy, a rítus pedig szimbolikus természetű, szabályok irányította tevékenység. (Connerton 1997. 65.)

A rítusok a társadalmi valóságot reprezentálják azáltal, hogy érthetővé teszik azt, még ha a rítus kognitív tartalmát metaforikus és szimbolikus formába kell is önteni. A nemzet szimbolikus megjelenítésével megteremtik a politikai struktúra hivatalos verzióját. Az ilyen rítusok szimbolikus módon szerveződő, kollektív szövegeknek tekinthetők (Connerton 1997. 67.).

A rítusok tehát részei a diszkurzív gyakorlatnak, beépülnek abba. Egyszerre kizáró és integratív jellegűek: szabályaiknál fogva, amelyek lehetővé teszik, hogy valaki részesük lehessen, újrafogalmazzák az összetartozást, ugyanakkor megfogalmazzák a különbözőséget. Az egy rítust végzők egy közösség, ha pedig a rítus cselekvéssorozata, az emlékezés kollektív technikái azt úgy határozzák meg, akkor a rítuson kívül maradók a másik, az ellenség.

Kolozsvár terei

A fenti részben a vizsgálandó terek meghatározását (behatárolását) adtam, valamint igyekeztem leírni azokat az értelmezéseket, amelyek segítségével néhány alapvető, a továbbiakban igen fontos terminus jelentését megadom. Az eddigieket nagyon leegyszerűsítve, azt lehet mondani, hogy a tanulmány célja feltárni a valóságos, emberi találkozásoknak helyet adó terek és az azokhoz kapcsolódó szövegek viszonyát. Ez az állítás igaz, azonban túlzottan szűkítő: remélem, ugyanis, hogy érvelésem során kitérek a másfajta terek jelenlétére és szerepére is - ahol ezt a tanulmány keretei megengedik. A látható és láthatatlan ellentétpár ugyanis egészen más megközelítést is megengedne: könnyen kínálkozó téma a már nem létező, de valaha a város életében fontos szerepet betöltő etnikumokról és a még itt élőkről forgalmazott szövegek összevetése.

Kolozsvár az erdélyi város jó példája: a máig is folytonosan fennálló város első alapítása a magyarokhoz kötődik. A tatárdúlás utáni második alapításban már fontos szerepet kaptak a német nyelvű telepesek, akik később a magyarokkal felváltva vezették a várost, a képviseletet egyenlő megoszlásban látták el, amíg teljesen be nem olvadtak a magyar közösségbe. A városkép alakításából - mint mindenütt, ahol megtelepedtek - komolyan kivették részüket. Ugyanakkor ott vannak a városról forgalmazott szövegekben, még ha ezt a diskurzust inkább csak a magyarok használják is, amiként a többi, a város multikulturális hagyományaira építő diskurzust. Ennek a múltidéző multi-diskurzusnak a részei a nagyobbrészt a II. világháború idején elhurcolt zsidók, a kereskedő, asszimilálódó örményektől származó magyar örmény értelmiségiek, ma már  többen az erdélyi magyar kultúra nagyjai, vagy a cukrász albánok. Ők és a még itt élő, egymással szimbolikus harcot folytató etnikumok más és más diskurzusnak képezik másként a részét: a magyar diskurzusnak szervesen részei, mert a róluk való beszéd magát a város multietnikus voltát igazolja - a magyaroknak ez az igaz diskurzus, amely révén az ő jelenlétük is történelmi igazolást nyer. A román diskurzusok ugyanakkor igyekeznek kizárni minden más etnikumra utaló jelet a történelmi diskurzusból: a történelem kizárólagosan román történelem, amiként ennek ékes példáját adják a használatban lévő tankönyvek.

A látható és láthatatlant még egyszer létezőnek és már nem létezőnek (jelenbélinek és múltbélinek) fordítva más csoportokra is figyelmet fordíthatunk. Ezek már nem nemzetiségi alapon elkülönülő közösségek, hanem társadalmi vagy foglalkozási rétegek: a régi Kolozsvár arisztokrata családjai, illetve a hóstáti földműves réteg. A diskurzusok módja, annak ellenére, hogy ezeket a csoportokat nem etnikus határok mentén tételezzük, nem sokban különbözik az etnikumokról szóló beszédmódokétól. Ennek oka abban rejlik, hogy sem az arisztokraták (a társadalom legfelső rétege), sem a hóstátiak (ebben a rendszerben - és csupán a példa kedvéért - alsó réteg) nem voltak magyarok. Ha így tekintjük, a város történelmének a románok nem részei, ami nyilvánvalóan hamis állítás, hisz első adatolható megjelenésük Nagy Lajos király idejére tehető, amikor a városhoz tartozó Erdőfelekre a kereskedelmi út védelmére néhány román családot telepítettek. Tény viszont, hogy egész 1918-ig a város történelme a magyar történelem egészébe tagolódik, ahol elég kevés szerep jut a románoknak. És az is tény, hogy a város impériumváltás utáni történelme elszakad az addigi hagyományformálástól, és egy egészen új diskurzus szabályainak kell eleget tennie, még ha ebben olyan sokszor érződik is az erőlködés.

A város tehát a látható és láthatatlan vizsgálatának bő lehetőségeit kínálja. Hogy mégis miért fogalmaztam meg a már előtárt módon az ellentétpárban rejlő problematikát, arra talán a következő néhány gondolattal sikerül válaszolnom. Amint fentebb is látható volt, bármelyik eddig felvetett téma elvezet a diszkurzív gyakorlathoz, a hatalmi pozíciók beszédmódjához, a kizáráshoz és szabályozáshoz. Azt a mentálisan és a valóságban is jelentkező központiságot azonban, amelyet a város képvisel, csak a tereknek a második részben megadott definíciója nyomán lehet érzékeltetni. Ez a fajta problémakezelés rendre elvezet minket a többi, lehetségesként felvetett értelmezéshez, míg fordítva ugyanez talán nem mondható el. Ugyanakkor a valóságos terek rétegződését is - ami a jelenkori Kolozsvárnak igen kényes problémája - csak ezen az értelmezésen keresztül lehet megfigyelni. Ehhez kapcsolódóan pedig mélyre hatolhatunk a történelembe és a város mai rétegződésébe egyaránt, jelentsen ez etnikai tagolódást vagy társadalmi mezőt. A komplex elemzéssel pedig rámutathatunk a terek használata okainak mögöttes mozgatóira. Egy mondatban: ezzel az elemzéssel felrajzolhatóvá válnak azok az együtthatók, amelyek a terek használatának történelmi, etnikai és társadalmi összetevőit egy rendszerbe szervezik.

A történelem szövege - egymásra fejlődés

Attól a pillanattól kezdve - 1918-ról van szó -, amelyben kérdésessé vált, hogy kinek a diskurzuspolitikája érvényesülhet Kolozsváron, a város maga igen sok szimbolikus harcnak adott helyet. Maga a város is a diskurzus részét képezte, amellett pedig a városon belül olyan terek váltak jelölőkké, amelyek a magukban hordozott jelentőséggel, jelentéssel az egész várost, annak egész történelmét jelképezték.

Természetesen, ennek megvoltak a történelminek is nevezhető okai. A város az Erdélyt északról délre és nyugatról keletre átszelő kereskedelmi utak metszéspontjában fekszik, így igen korán a régió egyik legfontosabb városa lett, annak ellenére, hogy a vajdaság és a fejedelemség idején Gyulafehérvár volt az uralkodók székhelye. Mindemellett Kolozsvár sok jelentős eseménynek adott otthont addig is, amíg a XVIII. század végén a Habsburg hatalom Szebenből ide helyezte át a Guberniumot. Az áthelyezésig a Habsburgok tényleges hatalomra kerülésétől eltelt időben a város az uralkodók megosztó politikájának volt az áldozata, akik a Kormányzóságot inkább helyezték a Szász Universitas székhelyére, mint az akkor már jóformán magyar, ráadásul többségében protestáns városba. Közben nem haboztak beavatkozni a város életébe, és erős rekatolizációval vétették észre magukat, aminek ma nem egy műemlékjellegű épületet köszönhetünk. A Gubernium átkerülésével a város akadálytalanul fejlődhetett, jelentősége, lakosainak száma egyre nőtt. 1872-ben itt alapították az első nem belső- magyarországi egyetemet. A városnak ez az egyetem adta meg geopolitikai fontosságával együtt azt a későbbi jelentőséget, amely nyomán Kolozsvár sorozatos diskurzusok részévé vált.

A román hatalomnak nem csak a politikai és adminisztratív vezetést kellett átvennie, hanem meg kellett teremtenie uralmát Kolozsvár terei felett, amelyek ekkor magyar jellegűek voltak, a magyar történelmet tükrözték. A román hatalomnak meg kellett teremtenie egy, a magyar jelleget elhomályosító diskurzus lehetőségét, egy ennek megfelelő szimbólumrendszert és az ennek megfelelő ceremóniákat. Új hagyományokat kellett teremtenie, ahhoz, hogy elfogadtassa magát. Ugyanez megtörtént akkor is, amikor 1940-ben a magyarok kapták vissza a várost: mindkét hatalom tudta, hogy a várost nem elég katonailag megszállni. A szimbolikus tereket is uralniuk kell.

A város ebben a harcban mint Erdély része jelenik meg, ugyanakkor különálló módon is feltűnik. Erdély mindkét nemzet nacionalista politikájának, a nemzeti diskurzusnak kulcspontja volt, amióta a nemzetek e régióban "kitalálták" (Anderson 1989. 14.) magukat, ugyanis a nemzet összetevői között igen fontos szerepe volt az ősiséggel megalapozott területiségnek. Kolozsvár pedig szimbólumává vált Erdélynek, így hát igen fontos volt, hogy az éppen hatalmon lévők itt fogalmazzák meg a terület hovatartozását. 

Kolozsvár, a Belváros és a Főtér a nacionalista diskurzus gyakorlatba ültetésének, a szimbólumok megjelenítésének, a történelem felidézésének terévé "emelkedett".

Erre a Belváros volt a legalkalmasabb, ugyanis a városnak tényleges centrumaként funkcionált, ugyanakkor az épületek itt a történelmet jelenvalóvá tették. Ez az épületekben megmutatkozó történelem a tömeges hagyományteremtés (Hobsbawm 1987.) idején is magyar történelem volt, és az maradt a románok kései hagyományteremtése idején is. A román diskurzusoknak ez annál is inkább jól jött, mivel nem csak saját hagyományaikat, történelmüket helyezhették bele ebbe a térbe, hanem ugyanakkor némiképp érvényteleníthették a magyar diskurzust: hamis diskurzust formáltak belőle.

A város rétegződésének és a terek egymásra fejlődésének a kezdetei korábbra nyúlnak vissza. Az elemzendő terek egymásból nőttek ki, egymásra rakódtak rá (1. ábra). A legbelső városmag az Óvár, amely az alapítástól Zsigmond király koráig, a XV. század elejéig jelentette a város központját. Fallal kerített volt, kapuval zárták, védelmet jelentett. Itt épült a város első temploma, és itt található a város legelső (piac)tere. A város lakossága azonban túlnőtt az Óváros falain, a szabad királyi városi jogok elnyerése emlékéül emelt Szent Mihály-templom már az Óvároson kívül kapott helyet. Ez lett a mellette lévő temetkezőhellyel és az új piaccal a város központja. A város térszerkezetének azonban a szinte szabályos mértani alakzatot formázó Óvár adta meg az alapját. A később épült házsorok, az utcák a vár falainak vonalát követték, így a következő várfal is az Óvár alakzatát vette fel. Az új vár területén kialakuló város arculata nagy szabályosságot mutatott: a várfalakon belül azokkal párhuzamos utcák alakultak ki, amelyek szinte szabályos derékszögben metszették egymást. Ezek közül több is a Főtéren futott össze, amely kiterjedésénél fogva uralni tudta a város terét. Az új város falain kívül létesült utcák már nem követtek hasonló szabályosságot, ugyanis itt még jórészt a várost ellátó földműves lakosság élt. Azonban egy szabály, rendelkezés mégis érvényesült: védelmi szempontok miatt a város falai előtti tereket szabadon kellett hagyni, így az új (román) térfoglalásnak ez válhatott a célpontjává. A régi Belvárost ma gyűrűként övezik azok a terek, amelyek a városfal előtt szabadon hagyott területeket foglalták el. 

A Belváros tehát három, egymást részben fedő rétegből áll: a legbelső az Óvár, magyar jellegű tér, a következő a későbbi városfal kerítette, magyar jellegét még mindig őrző Belváros és végül annak a mára már román jellegű térként értelmezhető pereme. Ezek az egymásra rétegződött terek képezik ma a város központját, és a továbbiakban ezek elemzésére térek ki.

A városmagot övező újabb lakótelepek elemzése nem e dolgozat feladata. Az alább következő néhány gondolatra azonban az érvelés megkönnyítése érdekében mégis szükség van. Kolozsvár Belvárosa és a később épült negyedek nem alkotnak szerves egységet. A Belváros maga szociopetális, míg a negyedek szociofugálisak (Hall 1987. 155.), a Belváros ugyanakkor az egész város számára az eredők egyesülésének a terét jelenti. A negyedekben tehát nincsenek központként funkcionáló helyek, így ezek nem tudnak leszakadni a városmagról. A városi életet megélni csak a Belvárosban lehet, ezért a város központja fokozottan terhelt. Terhelt másrészről azért is, mert a közlekedésben túlságosan nagy a szerepe. A negyedek jó részéből csak a Belváros érintésével lehet átjutni egy másik negyedbe, a gyártelepekre, a vasútállomásra. A terheltséget még inkább fokozza az, hogy a negyedekben az etnikus megfogalmazásoknak nincsen tere. A negyedek etnikailag homogének, nincsenek határok bennük, nincsenek ütközőzónák. Ennek következtében ezek az erővonalak a Belvárosban futnak össze, ahol meg lehet fogalmazni az etnicitást, ahol a történelem jelen van. A diskurzusok kizárólagosan erre irányulnak, itt fogalmazódnak meg. Senkinek nem jutna eszébe szimbólumokkal megjelölni egy betonrengeteg etnikailag semleges, tét nélküli terét. Azoknak a helyeknek nincs olyan módon történelmük, ahogy a városközpontnak, ekként tehát nem képezik a diskurzusok alapját: a legrégibb lakótelep sem idősebb 40 évnél, a lakói pedig - első vagy második generációs városiak lévén - nem részesei a történelmi városról folyó diskurzusnak.

A negyedekben legújabban épült templomok sem alkalmasak térkijelölésre, legfőképp azért, mert nincsen többletjelentésük - nincs bennük a mozgékony, szimbolikus jelentés kivetítésének a lehetősége -, és mert fizikai terük sincs: általában a tömbházak közé szorosan beékelve épülnek, a körülöttük levő szűk sáv nem alkalmas tömeg befogadására, ennek híján pedig kikerülnek a hatalom figyelméből.            

Az Óvár

Amint mondtam, a város legelső és legbelső tere, kiterjedésben és a diskurzusban elfoglalt helye alapján sem jelentékeny annyira, amennyire az a Belváros egésze a Főtérrel. Azonban az Óvár terére is ugyanolyan jellegű diskurzus irányul, mint a Belváros egészére, még ha ez a diskurzus nem is oly hangsúlyos: egyenes arány állítható fel a város tereit magában foglaló diskurzus mértéke, hevessége és az ott található magyar történelemre utaló, a magyar jelenlétet szimbolizáló objektumok között. Az Óvár nem bővelkedik ilyenekben, tehát az ezek érvénytelenítését célzó hatalmi beszéd sem oly sűrű. Ennek ellenére az érvénytelenítő technika itt is megfigyelhető. A valamikori ferences templom előtti tér volt a város legelső piactere, jelentőségét akkor veszítette el, amikor a város terjeszkedni kezdett, és a Szent Mihály-templom melletti új piac, a Nagypiac megnyílt. Ekkor a tereknek nem volt, mert nem lehetett etnikai fontossága. A terek használatát a népességszám növekedése és a kereskedelmi szempontok határozták meg: az értékszempontok figyelembe vételével azt mondhatni, hogy a tereknek nem szimbolikus értékük volt, hanem gyakorlati, gazdasági. A központiság azonban mindig közrejátszott a tér értékének a megtartásában és növelésében. Mivel itt létesült a város egyik legelső kórháza a kórházügyért tevékenyen fellépő Karolina Auguszta császárné emlékére emelt első kolozsvári világi emlékművet, a Státua-oszlopot (Karolina-oszlopot) a Főtér rendezése után, a XIX. század végén ide hozták át, a Kispiac pedig a Karolina tér nevet vette fel. Az egyik oldalán magyarosan öltözött városi polgárokat ábrázoló domborművet tartalmazó oszlop ma is ott áll a tér közepén, fák közt elrejtve. Mögötte emelték fel a diktatúra éveiben a Történelmi Múzeumot, amely előtt a román történész, Constantin Daicoviciu szobra áll. A tér kizárólagos magyar jellege ezzel megszűnt, nem Karolina császárnéra emlékeztet, hanem a román történelem megőrzésének helyére hívja fel a figyelmet és a - nacionalista - román történetírásra. Ma nevében is ezt hordozza: Karolina térből Múzeum tér lett.

Ha követjük a névadás szokásos logikáját, miszerint a legfontosabb/ legjelentősebb objektum vagy esemény a tér névadója, akkor ennek a térnek a legfontosabb tereptárgya a Történelmi Múzeum. Ez nyilvánvalóan a kétfajta, magyar és román diskurzus eltéréseiből fakad, hisz objektíven megítélhető és ennek nyomán felállítható rangsorolás nem létezik. A hatalmi beszédmód most azt kívánja meg, hogy annak a térnek az legyen a neve. A magyarok annyit tehetnek, hogy ellenállnak ennek a névadásnak, és továbbra is a régi nevén nevezik a dolgokat. A magyar nevén. Ebből pedig óhatatlanul kommunikációs problémák születnek magyarok és románok, de magyarok és magyarok között is. A magyarok és a románok közötti kommunikációs zavar, gondolom, világos. Miért beszélek én itt magyarok és magyarok közti zavarról, ha ők - elméletileg - a tér régi nevét használják? Nos, azért, mert a magyar név használata nem általánosan jellemző.

Bourdieu kifejezésével élve a kulturális tőke mennyisége határozza meg, hogy ki melyik elnevezést használja: az állásfoglalások tere a társadalmi pozíciók terét tükrözi a habitusok terének közvetítésével (Bourdieu é.n. 18.). A bourdieu-i társadalomelmélet mentén tovább gondolva a problémát, a kolozsvári magyarokat a tanulmány szempontjából a következő (kulturális) csoportokra oszthatjuk: a született kolozsváriakra és a betelepültekre, aztán magas és alacsony kulturális tőkéjűekre. Nyilvánvaló, hogy a tagolás elnagyolt, mert a betelepülők csoportja is tovább tagolható, akár az itt születetteké, ugyanakkor a tagolás nem érvényesít egységes szempontokat, amennyiben az osztályok között átfedések jöhetnek létre. Valaki lehet egyszerre alacsony kulturális tőkéjű és betelepült, és még sorolhatnám. Azonban egy szempontból hasznos ez a felosztás: megmutatja azokat az állásfoglalásokat, amelyek a csoportokat jellemzik. Ezek szerint a magyar név használatát kulturális döntésnek tekintem, és azt mondom, hogy azt inkább használják az itt születettek (persze, nemzedéktől és családi háttértől függően), mert nekik van egy ténylegesen a régi városhoz kötődő tudatuk, és a másik felosztásban inkább használják a magas kulturális tőkéjűek, mert ők ezt a tudatot átveszik. (Lásd a 2. ábrát!)

Magyar értelmiségi körökben kolozsvári értelmiséginek lenni a város történetének, a magyar szempontból igaz diskurzusnak az ismeretét is jelenti. Itt még annyit kell megjegyeznem, hogy az effajta etnikus jelleg számontartása abból a fokozottan a történelemre figyelő tudatból származtatható, amellyel a magyarok a városra tekintenek, és így számukra többletértéket hordozó terekként jelennek meg olyan helyek is, amelyek a többségiek számára - mivel a város történelmét nem ismerik - nem hordoznak etnikus jelentéseket.

Ez a fajta tudat tehát a magyarok jellemzője, ami nem jelenti azt, hogy a hatalom nem vesz tudomást a magyar beszédmód kijelölte terekről.  Ellenkezőleg, amint már mondtam, a magyar diskurzust igyekszik folytonosan áthúzni, érvénytelenné tenni. Továbbra is az Óvárban maradva ennek igen érdekes példája Mátyás király szülőháza. Sokáig az erdélyi magyar közgondolkodásban is - valószínűleg a román történetírás hatására - úgy élt a szülőházhoz kapcsolódó történeti narratíva, hogy a Mátyás itteni születését lehetségesként fogalmazta meg, holott ma már nem egy bizonyíték létezik arra nézve, hogy a király valóban abban a házban született. A XIX. század végén a magyar városvezetés hatékony közreműködésével  leleplezett emléktábla szövege nem vonja kétségbe a tényt. A szülőházon 1995-ben, most már az aktuális városvezetés kezdeményezésére leleplezett, román és angol nyelvű tábla azonban már így fogalmaz: "a történelmi hagyományoknak megfelelően ebben a házban született…" A továbbiakban pedig a szöveg azt emeli ki, hogy Mátyás király Magyarország legnagyobb királya volt, és ugyanakkor Hunyadi Mátyás fiaként román.  A magyar történelmi diskurzus erről nem tud, vagy nem így tud róla: eszerint az akkori Kolozsvár szász-magyar város, Mátyás király pedig lehet, hogy román származású, de ez teljesen lényegtelen egy olyan korban, ahol nem a mai nemzetfogalom tételezett lojalitást, hanem a rendiség, a király és a vallás.

A diskurzusok a fentiekből is láthatóan különböznek: a magyaroknak a város történelme a honfoglalást követően kezdődik, a románoknak a római kori várossal. A törekvés mindkét változatban világos: bizonyítani az elsőbbséget, ezen keresztül a jogot e földhöz.

A Belváros és a Főtér

Az Óvár példáján már megfigyelhetőek voltak azok a tendenciák, amelyek valódi súlyukat a Belváros többi részében, a Főtért övező objektumok kapcsán nyerik el. Ez a tér azért fontosabb a hatalmi diskurzus szempontjából, mert a XIX. század végén, a XX. század elején alakult ki a mai képe, amikor a magyar nacionalizmus első virágkorát élte. Ennek folyományaként a tér arculata erőteljes magyar vonásokat kapott, amellett hogy a rendezéssel méltóságát is növelték. A századvégen felszámolták a templom körüli Nagypiacot, azt a Széchenyi térre tették át. A felszámolás azt jelentette, hogy lebontották a templomot körülvevő épületeket, hagyták kiemelkedni a térből a templomot magát. Ekkor a templom képe uralta a teret. Azonban nemsokára a Magyarországon - európai mintákra - elharapózott hagyományteremtés Kolozsvárt is elérte, és a város vezetése úgy döntött, hogy méltó emléket állít szülöttének, Mátyás királynak. A tér ezzel végérvényesen elvesztette gyakorlati, gazdasági funkcióit, szimbolikus értékű térré változott, a történelem nagyjai arcképcsarnokának egy részévé. Ez a jelentésréteg tette lehetővé a későbbiekben mindazon szimbolikus aktusokat, amelyek a térben való etnikai jelenlét megerősítését szolgálták. A Főtéren ezentúl a szoboregyüttes és a templom uralkodott, mindkettő a magyar történelem dicsőségének hirdetőjeként.

Mátyás király szobrát 1902-ben leplezték le több jeles politikai és közéleti személyiség jelenlétében. A város magyar jellegének felmutatását az akkori centrum, Budapest is figyelemmel kísérte, és pozitívan reagált rá. Az 1918-as hatalomátvétel után a teret elnevezték az Egyesülés terének, ami összhangban volt az akkori történetírás céljaival, nevezetesen a román nép olyanszerű beállításával, mintha az évszázadokon keresztül egyebet sem akart volna, mint egy országba egyesülni. Hogy ez mennyire hamis állítás, az bizonyítja leginkább, hogy egész az első világháborúig a román nacionalista törekvések az autonómiát célozták, semmiképp az egyesülést (Boia é.n. 139.). De a történelmet át kellett írni, tehát átírták, a Főtér további neve pedig arra a történelmi pillanatra emlékeztetett, amelyben megvalósult az álom [1] . 1924-ben itt helyezték el a Rómába látogató román diákok által a pápától ajándékba kapott anyafarkas szobrot. A térnek így már megszűnt a kizárólagos magyar jellege, mi több az első román szimbolikus térfoglalási aktus a római hagyományra utalt. Vagyis a magyarokat megelőző ősiségre.

A magyar fél válasza érthetően késett: a mindenkori diskurzust a hatalmi beszélők irányítják, hatalom hiányában nem lehet érvényes lépéseket megfogalmazni. A város románosítása már abban a korszakban elkezdődött, természetesen kevésbé szisztematikusan, mint később a kommunista hatalom berendezkedése idején. Azonban a hivatalnokréteget elbocsátották, helyükbe ókirályságbeli tisztviselőket hoztak, akik teljesen gyökértelenek voltak az akkor még magyar többségű városban. Berendezkedésük azonban nem tartott soká: a II. bécsi döntést követően újra a magyarok kerültek a legitim beszélő pozíciójába. A legitimitás körül azonban valami baj volt, tehát a magyaroknak ezt meg kellett erősíteniük.

A magyar hatalom is - bevett gyakorlatként - a történelemhez folyamodott.  Ebben a diskurzusban már nem volt elég Mátyáshoz és a vezéreihez visszamenni, annál mélyebbre kellett ásni, a szó szoros értelmében. 1943-ban a Főtéren régészeti ásatást kezdtek el, amelynek nem titkolt célja a honfoglalás kori leletek előkerítése és a magyar ősiség, elsőbbség bizonyítása volt. A magyar közvélemény egész addig a pontig, amíg bizonyíthatóan magyar leleteket nem találtak, a tér feldúlásának értelmezte a cselekvéssorozatot. Az ősi jelenlét bizonyítékának előkerülésével a köz teljes mértékben az ásatások és azok ideológiai háttere mellé állt, a sajtó lelkes hangon tudósított, a megtalált csontokat a honfoglaló magyarok jelenléte bizonyításának vette, és folytonosságot feltételezett attól a történelmi pillanattól Mátyáson át a jelenig (Péter 1997. 31). Ez volt a magyar kontinuitás, amely igencsak kis ideig határozta meg a legitim beszélők diskurzusát, ugyanis a hatalom képviselői 1944-ben újra kicserélődtek. Az ő diskurzusuk pedig egy egészen más kontinuitást kívánt bizonyítani: egy olyan kontinuitást, amelynek végpontján az aktuális hatalom áll.

A Belváros terei újabb történelemíráshoz és hagyományteremtéshez szolgáltak eszközül. A kommunista hatalom ugyan explicit etnikai diskurzusokba nem bocsátkozott, annál inkább megtette ezt szubverzív módon. A már említett lakosságcsere és az ezzel egyidejű városkép-átalakítás egyike volt ezen technikáknak. A magyarok pedig megint nem tehettek semmit, mivelhogy nem voltak eszközeik a válaszok megfogalmazására. A város lakossága tehát felduzzadt, ennek nyomán az etnikai viszonyok felborultak. A város román lett, de ennek meg kellett teremteni a történelmi alapját, bizonyítani kellett a román jelenlétet. A Belvárosban erre nem sok lehetőség adódott, a kommunista vezetés fantáziátlanságát a kilencvenes évek városvezetése azonban többszörösen bepótolta.

A kilencvenes évek eleje mindkét etnikum számára biztosította, ha nem is egyenlő mértékben, az önmegfogalmazás szimbolikusan is jelezhető lehetőségét. Az iskolákat a magyarok visszakapták ugyan, de további nyilvános cselekedetekre - mint amilyenek a székelyföldi városokban lezajlottak - nem kerülhetett sor a nacionalista városvezetés agresszív fellépése, kisajátító diskurzusa következtében. A kolozsvári polgármester alakja és tettei a nyilvános szféra részeivé váltak, diskurzusának értelmezésében a város pedig kizárólagosan románná alakult. A nemzeti szimbólumnak számító zászló ennek nyomán nem csak az villanyoszlopokon tengett túl, hanem ezek a színek kerültek fel először a köztéri padokra, majd a járdaszegélyen elhelyezett oszlopokra, végül a szemeteskukákra. A várost uraló színek tehát a nemzeti lobogó színei, a piros, sárga és kék.

A szimbolikus térmegjelölés azonban nem merült ki ennyiben: a magyar Kolozsvár jelképének számító Mátyás-szobrot és a Főteret is bevonta az átetnicizálásba. Mátyás szobrára felkerült a Nicolae Iorga idézet, miszerint a nagy királyt harcai során nem győzte le más, csak saját népe Moldvabányánál - a saját nép itt a románok. Ugyanebben az időszakban leplezték le a Főtéren a Memorandisták emlékművét. Ezzel az emlékművel arra a nacionalista magyar államra utalnak burkoltan, amely a XIX. század végén az autonómiatörekvéseket megfogalmazó erdélyi román értelmiségieket elítélte. Ez a mozzanat már nem csak a történelem felhasználása a legitimációs folyamatokban, több ennél: azt az ellenségképet is forgalmazza, amelynek a legtöbb rosszat köszönheti a román nép. A kommunista hatalom szomszédos baráti országából a fő ellenség válik. És ez annál is veszélyesebb, mert annak a nemzetnek a tagjai itt vannak a városban. Egyébként igen érdekesen mutatja a magyarokhoz való viszonyulást egy felmérés: ezek szerint a románok többsége úgy véli, hogy a szomszédos országokkal jó a viszony, de ha mégis háborús konfliktusra kerülne sor, a válaszadók legtöbbje szerint ez Magyarországgal lenne a legvalószínűbb (Barometrul 2001. 31-32.). A Memorandisák emlékművének tehát jól meghatározott szerepe van a város mentális térképén, akárcsak a Főtéren megkezdett legújabb ásatásoknak. A történelem megismétli magát, és kísértetiesen ugyanazokat a mozzanatokat követi.

A ma is a Főtéren látható ásatásokat 1994-ben kezdték meg, azzal a kimondott szándékkal, hogy előtárják az ott található római kori leleteket, bizonyítsák a város akkori fennállását, a román kultúra folyamatos jelenlétét. Ez volt az újólag életre kapott és egyre nagyobb teret hódító román kontinuitás-diskurzus: a kommunista hatalom még csak annyit tett, hogy a város nevéhez illesztette a hajdani római település nevét - így lett Cluj-ból Cluj-Napoca -, a mai városvezetés nem elégedett meg ennyivel, ott jelölte ki a román ősiségre való emlékezés helyét, ahol a magyar jelenlét a legnyilvánvalóbb volt. A magyar közösség provokációnak értelmezte az eseményeket, élő lánccal tiltakozott, olyan román értelmiségiekkel együtt, akik a város értékeit szerették volna megvédeni. Ezen értelmiségiek erélyes fellépésének köszönhető többek közt, hogy Kolozsváron nem robbant ki a vásárhelyihez hasonló etnikai konfliktus. (Andreescu é.n. 98.)

A Főtér arculata változtatásának utolsó mozzanata volt a Mátyás-szoborral szemben a járdaszegélyen elhelyezett kis oszlop, amelyből a talapzatára kerülő szöveg volt igazán érdekes. A szöveg szerint azon a helyen fog emelkedni Traianus-oszlopának méltó mása: a dák-római történelem e mozzanata a helyi történetmondás részévé válik, nem csak a tankönyvekben, hanem a szimbolikusan meghódított tereken is, maga a történelmi mozzanat pedig szimbolikus értékűvé emelkedik, a szent történelem részévé válik.

A Belváros pereme

A magyar jelleg érvénytelenítésének két technikája lehetséges: az egyik az Óvár és a Főtér példáján elemzett beavatkozás, ráépítés és megszüntetés, a másik a Belváros peremén megfigyelhető új terek kialakítása. Ezeket a tereket hadászati okokból hagyták szabadon, majd a városfalak jelentőségének megszűnése után kezdték beépíteni őket. A város azonban nem integrálta magába e részeket, így nem alakíthatta ki e terek határozott magyar arculatát, következésképp a román térteremtésnek ez lett a célterülete. A román perem ma gyűrűbe fogja a még magyar jellegű Belvárost.

Ennek nyomán alakult ki a Főtér hasonmása, a mai Avram Iancu tér. Először a magyar színházból lett román a bevonulást követően, majd az ortodox székesegyházat építették fel a két világháború között. A kilencvenes évek elején leplezték le Avram Iancu szobrát, ezzel a tér elnyerte végleges formáját. A templom és a szobor a két fő objektum, akár a Főtéren. A tér használatának megteremtették a rítusát is: a fordulat után hivatalos nemzeti ünneppé előléptetett egyesülési megemlékezést mindig itt tartják. Az ünnep nyelvezetének két igen fontos jelentéses eleme az ortodox templom és a szobor. A templom azt az ortodox egyházat jeleníti meg, amely a román történelem mellett leginkább hordozza a román jelleget - hivatalosan ugyan nem nyilvánították államvallássá, de a görög katolikus egyház 1948-ban történt törvényen kívül helyezésével azzá lépett elő, sok esetben a kommunista hatalmat is kiszolgálta. Az Avram Iancu-szobor 1848-ra emlékeztet, amikor - a román történetírás szerint - a magyarok egyik legfőbb törekvése a román mozgalom letörése volt. Avram Iancu a mozgalom vezéreként sokat tett a román érdekek érvényesítéséért [2] . E két szimbólum - az ortodox egyház és a negyvennyolcas vezér alakja - mellé szerveződik az 1918. december 1-jei eseményekre való emlékezés. Újrajátsszák a történelmet, minden évben szimbolikusan megerősítik az egyesülés aktusát. Az utóbbi évtizedek román történetírása szolgáltatja ehhez a legfőbb alapot, amely az egyesülésért folytatott évszázados harcokat állítja diskurzusa középpontjába (Boia é.n.). 1918 ennek betetőzése, amikor százezres tömeg gyűlt össze Gyulafehérváron: az egyesülést nem a politikusok vitték véghez, hanem a tömeg, a román nép. Az utódok pedig ugyancsak a tömeg részeként emlékeznek az elődökre.

A szimbólumok és a történetírás alakítása, a történeti diskurzus a tömeg manipulálásának eszközei. Azé a tömegé, amelynek nincsenek kolozsvári gyökerei, tehát nincs a városhoz kötődő tudata, a lakótelepeken nem nyilváníthatja ki etnikai hovatartozását, ezért a városközpont tereit használja, és úgy használja, ahogy irányítják. A kulturális tőke fogalmát még egyszer felhasználva a térhasználatra itt is ennek következményeként tekinthetünk, aminek értelmében a térhasználat a kolozsvári (román) lakosság esetén kulturális döntés. Ennek és a manipulatív hatalmi diskurzusnak az eredménye az Avram Iancu tér megőrzése a történelemre való emlékezés, az újrajátszó rítusok céljaira, és ugyancsak ennek eredménye az, hogy a többségi lakosság passzívan - ha nem pozitív hozzáállással - szemléli a Főtéren zajló eseményeket, a körülötte folyó diskurzust.

A román színház, Avram Iancu-szobor és ortodox székesegyház tengely a kilencvenes években két fontos objektummal bővül: déli végén kezdték építeni a görög katolikus templomot, az északi végén pedig felavatták a Hős Katona emlékművét, a harcos román múltat egy-egy kor katonáján keresztül megjelenítő szimbólumegyüttest. A keleti peremen még Baba Novacnak, Mihai Viteazul vezérének, és Alexandru Ioan Cuza moldvai fejedelemnek, Havasalföld és Moldva egyesítőjének szobra található, ezzel a Belváros itt lezáródik.

Az északi oldal legfontosabb tere a Széchenyi tér. A Főtér rendezése után a piac ide került át, amit a kommunista rendszer idején beszorítottak egy jellegtelen épület mögé, a teret dísztérré alakították, és felavatták rajta Mihai Viteazul szobrát. A román területek egyesülése megjelenítésének a helye ez, ugyanis a több ellentmondó román történészi vélemény dacára ma a havasalföldi fejedelmet az első egyesítőként tartják számon (Boia é.n. 23.).

A nyugati oldalt a városháza - a polgármester székhelye - és a Lucian Blaga tér határolja, a délit pedig a valamikori Petőfi, jelenleg Avram Iancu utca.

A Belvárost övező román jellegű, a román történelmet felidéző terekről elmondható, hogy ahol a régi városszerkezet megengedte, ott a városképet átformáló diskurzus több szimbólummal, illetve több szimbolikus aktussal operált. A terek egymásra fejlődtek, ahol megvolt a lehetőség rá, ott egy érvénytelenítési folyamat indult be, akár az Óvárost nézzük, akár a Belvárost, de főképp annak peremét. 

Néhány zárógondolat

A szimbolikus térfoglalást az végzi, és az ennek megfelelő diskurzust az gyakorolja, aki a legitim beszélő pozícióját el tudja foglalni: a hatalom birtokosa. Ez ma Kolozsváron a román nacionalista beszédmód gyakorlatba ültetését jelenti, ám ha a történelmi példákat tekintjük, akkor figyelnünk kell az 1943-as magyar ásatásokra is. Ennek nyomán pedig azt a következtetést vonhatjuk le, hogy akkor fordul a hatalom efféle megoldásokhoz, amikor saját megingott legitimitását akarja megerősíteni.

Ha a kommunista hatalom és a kilencvenes évekbeli városvezetés által kezdeményezett, a város központjára irányuló cselekvéseket csoportosítjuk, a következő történelmi diskurzusokat / eseményeket találjuk centrális pozícióban: 1. a római kori város és a dák-római kontinuitás (a város nevének megváltoztatása, ásatások, Traianus oszlopa) 2.  mindegyik, a román történetírásban egyesülésként feltüntetett esemény (Baba Novac szobra, Mihai Viteazul tér és a vezér szobra, Alexandru Ioan Cuza szobra, a Főtér nevének megváltoztatása Egyesülés terére, a december 1-jei ünneplések az Avram Iancu téren) 3. a magyar elnyomás elleni küzdelem (Avram Iancu-szobor, tér és utca, a Memorandisták emlékműve). Általánosságban elmondható, hogy a városban megjelenített történelem a harcos román múltat idézi fel, olyan megfogalmazásban, hogy ne hagyjon kétséget az ellenség kiléte felől. Az ellenségképet az utóbbi időben megszaporodott táblák is erősítik, melyek nem egy esetben a magyar jellegű épületek, emlékművek sugallta tudat érvénytelenítését célozzák, vagy az elnyomó magyar hatalom tetteit idézik fel.

A városi kultúra nélküli tömeg pedig alkalmas vevője ennek a diskurzusnak. Olyan minták szerint lakja be a város tereit, amilyen mintákat az előtte teljes mértékben legitim hatalom forgalmaz. A kilencvenes évek végén haladó román és magyar értelmiségiek kezdeményezte, a bukaresti centralizált politikával felszámolni akaró regionalista törekvések és diskurzusok pedig elvesznek a harsány nacionalista propagandában, talán el sem jutnak a tömeghez. Vagy ha eljutnak, akkor megszűrve, a legitim hatalom ellenőrzésén keresztül mint szeparatista (magyarok által pénzelt) diskurzusok  tűnnek fel. A diskurzus irányítása, ellenőrzése hatásosan folyik, a hatalom szétszórt eseményekből szervez egységesnek tűnő rendszert, amely szimbólumokat, hősöket és rítusokat tartalmaz, és ezeken keresztül ünnepelteti magát.

Bibliográfia

Andreescu, Gabriel

é.n. Pages from the romanian-hungarian reconciliation: 1989-1999. The role of civic organizations In: Nastasă, Lucian - Salat Levente (ed.): Interethnic relations in post-communist romania, Ethnocultural Diversity Resource Center, h.n. 89-123.

Bodó Julianna (szerk.)

2000 Miénk a tér? Szimbolikus térhasználat a székelyföldi régióban. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda

Boia, Lucian

é.n. Történelem és mítosz a román köztudatban. Kriterion, Bukarest-Kolozsvár

Bourdieu, Pierre

é.n.A gyakorlati észjárás. A társadalmi cselekvés elméletéről, Napvilág Kiadó, Budapest

Cassirer, Ernst

1997 A modern politikai mítoszok technikája. In: Zentai Violetta (szerk.) Politikai antropológia, Osiris-Láthatatlan Kollégium, Budapest, 37-51.

Connerton, Paul

1997 Megemlékezési szertartások. In: Zentai Violetta (szerk.) Politikai antropológia, Osiris-Láthatatlan Kollégium, Budapest, 64-83.

Foucault, Michel   

1998 Ordinea discursului. Un discurs despre discurs. Eurosong&Books, Bukarest

Gaal György

2001 Kolozsvár. Milleniumi kalauz. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár

Hall, Edward T.

1987 Rejtett dimenziók. Gondolat, Budapest

Hobsbawm, Eric

1987 Tömeges hagyomány-termelés: Európa 1870-1914. In: Hofer Tamás - Niedermüller Péter (szerk.) Hagyomány és hagyományalkotás, Budapest

Péter László

1997 Etnikai közösségek mediatizált bemutatása az 1934-es ás 1994-es régészeti ásatások példáján. Szakdolgozat a BBTE Szociológia Szakán, Kolozsvár

Turner, Victor

1983 Szimbólumtanulmányok In: Hoppál Mihály - Niedermüller Péter (szerk): Jelképek - kommunikáció - társadalmi gyakorlat. Válogatott tanulmányok a szimbolikus antropológia köréből. Tömegkommunikációs Központ, Budapest, 173-186.

*** Barometrul relaţiilor ineretnice 2001. novemberi szám